Tizenhat éves koromig rendes életet éltem. Szerető szülők, háziállat, barátok, jó iskola. Persze a suliban sosem voltam nagy szám mégis jól éreztem magam.
Egyik éjjel nem tudtam aludni ezért felültem az ágyamba és az ablakon kibámultam. Kint az utca túloldalán a lámpa pislákolni kezdett. Majd mikor teljesen kialudt mintha egy magas alakot láttam volna ott állni. Megijedtem és inkább visszabújtam a takaró alá. Az eset után egyre többször és többször láttam a magas, arc nélküli öltönyös alakot. Sose mertem senkit se megkérdezni, hogy látják e de sejtettem, hogy nem hisz csak szóba hozta volna valaki egy idő után. Egyszerűen mégsem tudtam azt hinni, hogy csak látomás. Ha a közelben állt akkor az elektronikai eszközök megzavarodtak. Például a lámpa pislákolt, a kamerám pedig nem akart működni mikor a barátaimmal videóztunk.Szinte mindig ott volt mégse tudtam megszokni a jelenlétét. Egyre nyugtalanabb lettem, szinte már üldözési mániába zuhant az egész. Egyik nap anyuval sétáltattuk a kutyámat. A magas alak természetesen ott állt a közelemben. Anyának feltűnt, hogy a fák felé nézek, arcom pedig sápadt. Meg is kérdezte, hogy mi a bajom. Már nem akartam tovább magamban tartani a kérdést.
-Te is látod azt az alakot?-mutattam az arctalan felé.
Ő persze nem látott semmit. Tényleg őrült lehetek.. Ezt anya is így gondolhatta mivel-miután elmeséltem neki mindent-orvoshoz vitt. Ezt nem akartam. Ettől féltem a legjobban. Őrültnek nyílvánítanak és bedugnak egy elmegyógyintézetbe. Erősen ellenkeztem de végül pár nap múlva egy pszichológus rendelőjében kötöttem ki. Egyedül ültem az ablakkal szemben. Fehér farmernadrágom bal oldalán lógott egy lánc amivel jelen esetben jól esett babrálni idegességemben. Öt perccel később beállított a doktor nő és leült velem szembe. Először csak alap dolgokat kérdezgetett, hogy hogy hívnak és stb. Aztán rátért a lényegre. Kérdezősködött az alakról akit látok. Mindent elmondtam neki a kamera és a lámpa nem működését kihangsúlyozva. A nő így se hitt nekem. Akkor megláttam a magas öltönyöst az ablakban. Felálltam és remegő kézzel mutattam feléje. Mondtam, hogy ott áll. A doktor hátra is nézett de addigra eltűnt. Így nem is hitt nekem. Teljesen kikeltem magamból. Az a szörny már hetek óta figyel és tudom, hogy nem csak képzelődöm. De nem hisznek nekem. Ordibáltam és mikor a nő közelíteni próbált kirohantam a szakadó hóba. A doktor utánam jött, hogy lenyugtasson de én nem akartam a közelembe engedni. Megálltam és figyelmeztettem, hogy ne jöjjön közelebb. Egy összefagyott hatalmas jégcsapot letörtem a párkányról és azzal próbáltam távol tartani magamtól. De ő mégis közel jött. Ahogy megmozdult én reflexből a hasába állítottam a jégcsapot. Erőtlenül összeesett és csak nézte az eget. Kellett egy-két másodperc, hogy tudatosuljon bennem mit is tettem. Rögtön visszarohantam az épületbe, hogy segítséget kérjek. Későbbről tudom, hogy a nő valahogy túlélte de akkor teljesen össze voltam zavarodva. Amíg mindenki a sérülttel foglalkozott én buszra szálltam és vissza mentem a kollégiumba. Anya többször is hívott de én inkább kikapcsoltam a mobilom. Út közben és a kollégiumba érve is úgy éreztem, hogy mindenki engem néz. Hogy mindenki tudja mit tettem és hogy őrült vagyok. Berohantam a szobába ahol szerencsére nem futottam össze a bunkó lakótársammal. Benyitottam a fürdőbe ahol viszont ő ült a földön és valamilyen pólót varrt meg. Próbáltam kizavarni, hogy egyedül lehessek az egyetlen csendes helyen de ő nem ment ki sőt-szokásához híven-sértő megjegyzésekkel illetett amikre visszavágtam így veszekedésbe torkollott az egész. Züllött hangulatomon ez nem segített. Leszedtem a láncot a nadrágomról és a nyakába tekertem. Két végét erősen meghúztam és nem engedtem el. A kidülledt, meglepett szemeit néztem amikből végre nem sugárzott az az undorító felsőbbrendűség. Ennek helyét a félelem vette át. Egyre nehezebben lélegzett és már állni se tudott. Lerogyott a földre ott kapálózott tovább. Majd elterült, nem mozdult. Láttam ahogy szemei üvegessé válnak. Fejemben újra és újra lejátszódott a jelenet ahogy ott ültem mellette a láncot szorongatva. Már majdnem elmosolyodtam mikor végre gondolkodni kezdtem. Megöltem egy embert! Ebben semmi nevetni való nincs! Elvettem valakinek az életèt! Felálltam és megnyitottam a csapot, hogy megmossam arcom hátha egy kicsit magamhoz térek.
...A félelem a szemében...Ahogy próbálkozik menekülni...Hogy ő a gyengébb és én vagyok az erősebb... A kimúló tekintete...Mind újra és újra végighaladt emlékeimben.
-NEM!-kiáltottam-Ez nem normális-motyogtam remegő hangon-Megöltem... Ez nem...
Ahogy visszagondoltam az egészre, mosolyogni akartam. Élvezni akartam, hogy megöltem de megtagadtam ezt magamtól. Nem normális!
Az idegen alak, a pszichológus, most meg ez. Már túl sok volt...
Felkaptam az ott hagyott ollót, kettétörtem és felvágtam a szám szélét. Rettenetesen, elmondhatatlanul fájt de mégse ordítottam. Belenéztem a tükörbe. A sebből ömlött a vér de ez nem érdekelt. Úgy néztem ki mintha szomorú lennék. Így soha többé nem nevethetek azon amit tettem.
A sebet bevarrtam ami megint egy fájdalmas élmény volt. Barna hajam a hetek folyamán egyre inkább kifakult, mostanra megőszült. A szürke haj, a levarrt száj másokra talán a frászt is ráhozhatta volna. ...De nekem... Tetszett! Ujjamat végighúztam a varraton. Bár az arcom sírt én belül mégis nevettem. Kisétáltam a vérrel borított fürdőből és leültem a szoba közepére. Ránéztem a kimúlt testre és újra felrémlett bennem a gyilkosság. Először újra melankóliába akartam zuhanni. Felsóhajtottam amitől megfájdult a friss seb. Az érzéstől eszembe jutott miket gondoltam miközben a lányt fojtogattam. Erő, hatalom a másik felett... Újból elmosolyodtam. Bal kezemmel közben a láncot piszkáltam. Sokszor felelevenítettem de egy idő után már nem volt elég csak a gondolat.
Összepakoltam néhány cuccom egy kisebb táskámba és kimászva az ablakon megszöktem. Egyszerűen szórakoztató ahogy szenvednek, ahogy levegő után kapkodnak és reményvesztve, rettegve néznek a szemembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése