Bevezető rész
Az embereknek nevezett kis férgek mind egyformák. Kapzsik, csak önmagukat érdeklik és ha valakit gyengébbnek látnak azt rögtön bántani kezdik. Undorító kis teremtmények. Rengeteg hibájuk van és nem veszik észre. A gyerekek még tiszták és őszinték. Formálhatóak és taníthatóak. De a nagyobbak már nem. Ők már romlottak egytől egyig. Most biztos azt hiszik csak a levegőbe beszélek, de ezt a saját bőrömön tapasztaltam. A nevem Ashely Gray, 15 éves vagyok és sajnos embernek születtem. Olyan kis féregnek mint a többiek. De ha már itt vagyok akkor végig viszem ezt az életet és a végén majd meglátom, sikerült e megváltoznom.
Rossz napom volt és hazaérve nem akartam a lakásban dögleni. Kimentem sétálni a közeli folyó partjára. A víz szintje alacsony volt így le tudtam menni az árterére. A híd alatt kellemes hűvös volt így leültem pihenni, hogy kitisztuljon az agyam. Nem sokat lazíthattam, mivel lépéseket hallottam közeledni. Egyik szememet kinyitottam és megnéztem ki jön. Egy férfi sétált a folyó mentén. Kicsit dölöngélt és motyogott is azt hiszem… Aztán megállt, meglátott és lejött, azaz inkább legurult hozzám az ártérbe. Nehézkesen felállt és közeledni kezdett felém. “Gyere édes”-szólongatott. Már messziről éreztem a tömény alkohol szagot ami belőle áradt. Kicsit megrezdültem aztán felpattantam és fel akartam sietni a szűk kis lépcsőn, de a férfi utánam kapott és visszarántott. “Hova szaladsz kislány? Nem akarsz játszani?”-nevetett és közel húzott magához. Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából. Nyöszörögtem, mocorogtam de túl gyenge voltam hozzá még úgyis, hogy ő részeg. Kiáltozni kezdtem de ő befogta a számat. Megharaptam a kezét és bokán rúgtam így elengedett. Újból futni kezdtem de ő megint visszarántott. A földre zuhantam és mielőtt felállhattam volna rám ült. Próbáltam rugdalózni és kiabálni de nem értem vele semmit. “Hallgass picsa! Szétrobban a fejem!”-mordult rám a férfi és előkapott a zsebéből egy bicskát. “A rossz kislányokat móresre kell tanítani”-nevetett és egyik kezével összefogta két vékony csuklómat, hogy ne hadonásszak . A másik kezében a kést tartotta amit betett a számba és végighúzta a bőrömön. A szám felszakadt és ömlött belőle a vér. Aztán a másik oldalon is felvágta a bőrt. Még sosem éreztem olyan erős fájdalmat. Felordítottam de ettől csak megnyúlt a seb és még jobban fájt. Sírni akartam de nem jött ki könny a szememen. A férfi közel hajolt az arcomhoz. Amíg a hajamat szagolta és ...dolgokat suttogott a fülembe én-már szabad kezemmel-hideg fémet éreztem ami lelógott a perverz fazon nadrágjáról. Egy lánc volt az. Egy hirtelen ötlettől vezérelve letéptem a nadrágjáról és a nyakába tekertem. Ő a meglepődéstől ellenkezni is elfelejtett. Mire ráeszmélt, hogy mit akarok csinálni már túl gyenge volt. Ledőlt a földre én pedig tovább szorítottam a láncot. Végig a szemét néztem. Mindaddig undorítóan lenézően tekintett rám. Mintha nem is ember lettem volna csak egy báb. Csak használni akart aztán otthagyni. A számat felvágva még erősebbnek érezte magát. Hisz ő irányított, én pedig csak szenvedtem. Most minden megfordult. Ő szenvedett. Láttam a szemében a félelmet és hogy minden remény kivész belőle. Talán ahogy mondani szokták még az élete is lepörgött előtte. Én csak néztem és egyre szorosabban húztam a láncot. Végül már nem kapálózott, nem vergődött. Csak elterült és kilehelte az utolsó lélegzetét. A szeme beüvegesedett és végleg kimúlt. Ennek ellenére még mindig szorítottam a láncot. Nem akartam elengedni. nem akartam, hogy újra ő legyen az erősebb. Tudom, hogy már halott, de mégis olyan jó érzés, hogy én nyertem. Hogy félt tőlem és hogy én dönthettem el, hogy tovább élhet, vagy meghal. Az én kezemben volt a sorsa. Csak egy perc… Olyan rövid volt…
A fájdalom sajnos kizökkentett a gondolataimból. Elengedtem a láncot és megérintettem a vágást. A bőr teljesen szét nyílt és az érintéstől csak még jobban kezdett égni. Elkaptam a kezemet. Tiszta vég volt pedig csak egy pillanatig tartottam a számon. A láncot begyömöszöltem a zsebembe. Felálltam, ráköptem a halott testre és hazarohantam. Otthon a szüleim annyira megrémültek a látványtól, hogy azt is elfelejtették megkérdezni mi történt. Rögtön vittek a kórházba ahol rendbe tették a sebet. Ezután csak azt mondtam, hogy megtámadtak de sikerült elmenekülnöm. Ők pedig hittek nekem. A következő napok viszont egyre rosszabbak és rosszabbak voltak. A szüleim azt hitték azért vagyok depressziós mert nem tudtam feldolgozni az eseményeket. De nem ez volt az igazság. Újra és újra lejátszottam a fejemben a gyilkolás jelenetét. De azt az öröm amit először éreztem, egyre halványodott. Már nem adta vissza ugyan azt az érzést. Viszont az utcán járva jól éreztem magamat. Az emberek megbámulták a bevarrt számat. Sokan kiakadtak és még utánam is fordultak, valakik ijedten néztek rám. Annyira vicces volt! ...Az iskolában már más volt a helyzet. Ott nem mutatták ki a félelmüket... Inkább csak kiközösítettek és a hátam mögött kezdtek sugdolózni vagy dobáltak órán. A türelmem pedig kezdett fogyni, de mégsem öltem meg senkit.
Egyik nap másik úton mentem haza, így a hátsó kaput használtam. A kerten keresztül sétálva meghallottam, hogy elöl a szüleim beszélgetnek valakivel. “Nem, a kislányunk még nincs itthon.”-mondta apu. “És mikor ér haza?”-kérdezte egy ismeretlen női hang. “Nemsokára itthon lesz. De kérem, a mi lányunk biztos, hogy nem tett semmi rosszat.”-felelte anyu aggódó hangon. “Ebben nem lehetünk biztosak. Volt egy szemtanu aki szerint egy szürke hajú lány megfojtott egy férfit”-válaszolt a nő. Erre összerezzentem de még vártam egy kicsit. “Oh, de hisz az lehetetlen! Ash biztos nem tenne ilyet!”-apa felemelte a hangját de anya megnyugtatta. “Sajnálom, először ki kell kérdeznünk a lányukat.”-mondta a rendőrnő. Legalábbis én arra tippelek, hogy az volt. Nagyot nyeltem. Ha rájönnek, hogy én voltam… Nem! Az kizárt!
Ledobtam a táskám és kirohantam a hátsó kapun. Nem messze tőlünk volt egy kisebb fenyves. Néhány része egész járható volt és nem szúrkáltak agyon a tűlevelek. Egy nagyobb farakás mögé leültem és a kezembe vettem a láncot. Elgondolkodtam… Most hogyan tovább? ha nem megyek haza keresni fognak. Nem menekülhetek akármeddig. Megtalálnak és elvisznek.
Órákig ott ültem és gondolkodtam míg be nem sötétedett. Egyszer csak lépteket hallottam közeledni. Többen lehettek és zseblámpákkal jártak. Egy pillanatra kihajoltam a farakás mögül. Rendőrök voltak kutyákkal. Anya és apa is velük jött és engem szólongattak. Mivel felém közeledtek így futásnak eredtem az ellenkező irányba. Meghallhatták mivel utánam iramodtak. A fák közt cikcakkozva sikerült némi előnyhöz jutnom. Elértem a régi bánya telepet. Egy rövid alagútba húztam meg magamat, hogy megpihenhessek. Nemsokára újra meghallottam a rendőröket és menekülni akartam, de az egyikőjük pont bevilágított az alagútba. Szerencsére nem szólt rögtön a többieknek. Szép lassan közeledni kezdett felém. “Szia Ashley, nem akarlak bántani. gyere, haza viszlek. A szüleid már nagyon aggódnak miattad”-mondta nyájasan és kinyújtotta felém az egyik kezét. Tudtam, hogy innentől nincs menekvés. Ha futni kezdek elkiáltja magát és körbevesznek. “Hehhe…”-kuncogtam-”Igaza van. Tényleg haza kéne mennem”-válaszoltam majd én is kinyújtottam a karomat felé. Ő azt hitte engedek neki. Megfogtam a karját és lerántottam a földre. Nem volt nehéz hisz nem számított ellenállásra. Ráültem a hasára és a nyakába tekertem a láncot és meghúztam. Olyan erősen szorítottam amilyen erősen csak tudtam. Kapálózott de nem tudott segítségek hívni. Újra én voltam az erősebb. Én irányítottam. Az én kezemben volt az élete. Újra láthattam a félelmet az ember szemében. Aztán elnyúlt, kilehelte az utolsó lélegzetét és beüvegesedett a szeme.
Leszálltam róla és nekidőltem a falnak. Halkan nevettem. éreztem, hogy újra átjár az a kielégülés mint pár napja. Újra érezhetem azt a hatalmat amit akkor. ...Sajnos a pillanatot megint megszakították. A rendőrök most már a társukat is keresték. Az alagút másik végén kiosontam és továbbszaladtam be az erdőbe. Nem tudom mennyit futhattam de nagyon kimerültem. Nekidőltem egy fának és kifújtam magamat. ...Nem menekülhetek örökké.. Egyszer el fogna kapni.
Körül néztem. Nem láttam túl sok mindent, bár a szemem már megszokta a sötétet. Az egyik facsoportnál viszont megakadt a szemem. Mintha állna ott valaki… De nem. Túl magas ahhoz, hogy ember legyen. Biztos csak valami fény miatt látom úgy, mintha az egy fehér fej lenne. Kicsit ijesztőnek hatott a dolog szóval tovább álltam. Ahogy sétáltam a sötét és csendes erdőben, ráeszméltem valamire. Túl nagy a csönd… Körülnéztem és újra megláttam ugyan azt az alakot mint az előbb. De most mintha közelebb állt volna. Úgy nézett ki mint egy öltönyös ember csak arc nélkül. Megborzongtam és elkönyveltem annak, hogy jó a kreativitásom, de az alak megmozdult. Vagyis… Mintha az egyik sötét fa ág mozdult volna meg… Aztán az alak eltűnt.(!) Megrémülve rohantam tovább a sötétben. Biztos, hogy azt láttam amit láttam! Az az alak ott volt majd eltűnt. Visszapillantottam és tényleg nem volt ott. Mikor újra előre akartam nézni neki mentem valaminek és hátraestem. A dolog kicsit puhább volt mint egy fa. Lassan felnéztem..és...olyan fáradt..fáradtnak érzetem...magamat.. Mintha láttam volna.. Nem, biztos csak a rendőrök...Várjunk, mit akartak a rendőrök?....Az alak… a nagy fa.. Felém nyújtja a karját...olyan fáradt…
Elájultam.
Rossz napom volt és hazaérve nem akartam a lakásban dögleni. Kimentem sétálni a közeli folyó partjára. A víz szintje alacsony volt így le tudtam menni az árterére. A híd alatt kellemes hűvös volt így leültem pihenni, hogy kitisztuljon az agyam. Nem sokat lazíthattam, mivel lépéseket hallottam közeledni. Egyik szememet kinyitottam és megnéztem ki jön. Egy férfi sétált a folyó mentén. Kicsit dölöngélt és motyogott is azt hiszem… Aztán megállt, meglátott és lejött, azaz inkább legurult hozzám az ártérbe. Nehézkesen felállt és közeledni kezdett felém. “Gyere édes”-szólongatott. Már messziről éreztem a tömény alkohol szagot ami belőle áradt. Kicsit megrezdültem aztán felpattantam és fel akartam sietni a szűk kis lépcsőn, de a férfi utánam kapott és visszarántott. “Hova szaladsz kislány? Nem akarsz játszani?”-nevetett és közel húzott magához. Megpróbáltam kiszabadulni a szorításából. Nyöszörögtem, mocorogtam de túl gyenge voltam hozzá még úgyis, hogy ő részeg. Kiáltozni kezdtem de ő befogta a számat. Megharaptam a kezét és bokán rúgtam így elengedett. Újból futni kezdtem de ő megint visszarántott. A földre zuhantam és mielőtt felállhattam volna rám ült. Próbáltam rugdalózni és kiabálni de nem értem vele semmit. “Hallgass picsa! Szétrobban a fejem!”-mordult rám a férfi és előkapott a zsebéből egy bicskát. “A rossz kislányokat móresre kell tanítani”-nevetett és egyik kezével összefogta két vékony csuklómat, hogy ne hadonásszak . A másik kezében a kést tartotta amit betett a számba és végighúzta a bőrömön. A szám felszakadt és ömlött belőle a vér. Aztán a másik oldalon is felvágta a bőrt. Még sosem éreztem olyan erős fájdalmat. Felordítottam de ettől csak megnyúlt a seb és még jobban fájt. Sírni akartam de nem jött ki könny a szememen. A férfi közel hajolt az arcomhoz. Amíg a hajamat szagolta és ...dolgokat suttogott a fülembe én-már szabad kezemmel-hideg fémet éreztem ami lelógott a perverz fazon nadrágjáról. Egy lánc volt az. Egy hirtelen ötlettől vezérelve letéptem a nadrágjáról és a nyakába tekertem. Ő a meglepődéstől ellenkezni is elfelejtett. Mire ráeszmélt, hogy mit akarok csinálni már túl gyenge volt. Ledőlt a földre én pedig tovább szorítottam a láncot. Végig a szemét néztem. Mindaddig undorítóan lenézően tekintett rám. Mintha nem is ember lettem volna csak egy báb. Csak használni akart aztán otthagyni. A számat felvágva még erősebbnek érezte magát. Hisz ő irányított, én pedig csak szenvedtem. Most minden megfordult. Ő szenvedett. Láttam a szemében a félelmet és hogy minden remény kivész belőle. Talán ahogy mondani szokták még az élete is lepörgött előtte. Én csak néztem és egyre szorosabban húztam a láncot. Végül már nem kapálózott, nem vergődött. Csak elterült és kilehelte az utolsó lélegzetét. A szeme beüvegesedett és végleg kimúlt. Ennek ellenére még mindig szorítottam a láncot. Nem akartam elengedni. nem akartam, hogy újra ő legyen az erősebb. Tudom, hogy már halott, de mégis olyan jó érzés, hogy én nyertem. Hogy félt tőlem és hogy én dönthettem el, hogy tovább élhet, vagy meghal. Az én kezemben volt a sorsa. Csak egy perc… Olyan rövid volt…
A fájdalom sajnos kizökkentett a gondolataimból. Elengedtem a láncot és megérintettem a vágást. A bőr teljesen szét nyílt és az érintéstől csak még jobban kezdett égni. Elkaptam a kezemet. Tiszta vég volt pedig csak egy pillanatig tartottam a számon. A láncot begyömöszöltem a zsebembe. Felálltam, ráköptem a halott testre és hazarohantam. Otthon a szüleim annyira megrémültek a látványtól, hogy azt is elfelejtették megkérdezni mi történt. Rögtön vittek a kórházba ahol rendbe tették a sebet. Ezután csak azt mondtam, hogy megtámadtak de sikerült elmenekülnöm. Ők pedig hittek nekem. A következő napok viszont egyre rosszabbak és rosszabbak voltak. A szüleim azt hitték azért vagyok depressziós mert nem tudtam feldolgozni az eseményeket. De nem ez volt az igazság. Újra és újra lejátszottam a fejemben a gyilkolás jelenetét. De azt az öröm amit először éreztem, egyre halványodott. Már nem adta vissza ugyan azt az érzést. Viszont az utcán járva jól éreztem magamat. Az emberek megbámulták a bevarrt számat. Sokan kiakadtak és még utánam is fordultak, valakik ijedten néztek rám. Annyira vicces volt! ...Az iskolában már más volt a helyzet. Ott nem mutatták ki a félelmüket... Inkább csak kiközösítettek és a hátam mögött kezdtek sugdolózni vagy dobáltak órán. A türelmem pedig kezdett fogyni, de mégsem öltem meg senkit.
Egyik nap másik úton mentem haza, így a hátsó kaput használtam. A kerten keresztül sétálva meghallottam, hogy elöl a szüleim beszélgetnek valakivel. “Nem, a kislányunk még nincs itthon.”-mondta apu. “És mikor ér haza?”-kérdezte egy ismeretlen női hang. “Nemsokára itthon lesz. De kérem, a mi lányunk biztos, hogy nem tett semmi rosszat.”-felelte anyu aggódó hangon. “Ebben nem lehetünk biztosak. Volt egy szemtanu aki szerint egy szürke hajú lány megfojtott egy férfit”-válaszolt a nő. Erre összerezzentem de még vártam egy kicsit. “Oh, de hisz az lehetetlen! Ash biztos nem tenne ilyet!”-apa felemelte a hangját de anya megnyugtatta. “Sajnálom, először ki kell kérdeznünk a lányukat.”-mondta a rendőrnő. Legalábbis én arra tippelek, hogy az volt. Nagyot nyeltem. Ha rájönnek, hogy én voltam… Nem! Az kizárt!
Ledobtam a táskám és kirohantam a hátsó kapun. Nem messze tőlünk volt egy kisebb fenyves. Néhány része egész járható volt és nem szúrkáltak agyon a tűlevelek. Egy nagyobb farakás mögé leültem és a kezembe vettem a láncot. Elgondolkodtam… Most hogyan tovább? ha nem megyek haza keresni fognak. Nem menekülhetek akármeddig. Megtalálnak és elvisznek.
Órákig ott ültem és gondolkodtam míg be nem sötétedett. Egyszer csak lépteket hallottam közeledni. Többen lehettek és zseblámpákkal jártak. Egy pillanatra kihajoltam a farakás mögül. Rendőrök voltak kutyákkal. Anya és apa is velük jött és engem szólongattak. Mivel felém közeledtek így futásnak eredtem az ellenkező irányba. Meghallhatták mivel utánam iramodtak. A fák közt cikcakkozva sikerült némi előnyhöz jutnom. Elértem a régi bánya telepet. Egy rövid alagútba húztam meg magamat, hogy megpihenhessek. Nemsokára újra meghallottam a rendőröket és menekülni akartam, de az egyikőjük pont bevilágított az alagútba. Szerencsére nem szólt rögtön a többieknek. Szép lassan közeledni kezdett felém. “Szia Ashley, nem akarlak bántani. gyere, haza viszlek. A szüleid már nagyon aggódnak miattad”-mondta nyájasan és kinyújtotta felém az egyik kezét. Tudtam, hogy innentől nincs menekvés. Ha futni kezdek elkiáltja magát és körbevesznek. “Hehhe…”-kuncogtam-”Igaza van. Tényleg haza kéne mennem”-válaszoltam majd én is kinyújtottam a karomat felé. Ő azt hitte engedek neki. Megfogtam a karját és lerántottam a földre. Nem volt nehéz hisz nem számított ellenállásra. Ráültem a hasára és a nyakába tekertem a láncot és meghúztam. Olyan erősen szorítottam amilyen erősen csak tudtam. Kapálózott de nem tudott segítségek hívni. Újra én voltam az erősebb. Én irányítottam. Az én kezemben volt az élete. Újra láthattam a félelmet az ember szemében. Aztán elnyúlt, kilehelte az utolsó lélegzetét és beüvegesedett a szeme.
Leszálltam róla és nekidőltem a falnak. Halkan nevettem. éreztem, hogy újra átjár az a kielégülés mint pár napja. Újra érezhetem azt a hatalmat amit akkor. ...Sajnos a pillanatot megint megszakították. A rendőrök most már a társukat is keresték. Az alagút másik végén kiosontam és továbbszaladtam be az erdőbe. Nem tudom mennyit futhattam de nagyon kimerültem. Nekidőltem egy fának és kifújtam magamat. ...Nem menekülhetek örökké.. Egyszer el fogna kapni.
Körül néztem. Nem láttam túl sok mindent, bár a szemem már megszokta a sötétet. Az egyik facsoportnál viszont megakadt a szemem. Mintha állna ott valaki… De nem. Túl magas ahhoz, hogy ember legyen. Biztos csak valami fény miatt látom úgy, mintha az egy fehér fej lenne. Kicsit ijesztőnek hatott a dolog szóval tovább álltam. Ahogy sétáltam a sötét és csendes erdőben, ráeszméltem valamire. Túl nagy a csönd… Körülnéztem és újra megláttam ugyan azt az alakot mint az előbb. De most mintha közelebb állt volna. Úgy nézett ki mint egy öltönyös ember csak arc nélkül. Megborzongtam és elkönyveltem annak, hogy jó a kreativitásom, de az alak megmozdult. Vagyis… Mintha az egyik sötét fa ág mozdult volna meg… Aztán az alak eltűnt.(!) Megrémülve rohantam tovább a sötétben. Biztos, hogy azt láttam amit láttam! Az az alak ott volt majd eltűnt. Visszapillantottam és tényleg nem volt ott. Mikor újra előre akartam nézni neki mentem valaminek és hátraestem. A dolog kicsit puhább volt mint egy fa. Lassan felnéztem..és...olyan fáradt..fáradtnak érzetem...magamat.. Mintha láttam volna.. Nem, biztos csak a rendőrök...Várjunk, mit akartak a rendőrök?....Az alak… a nagy fa.. Felém nyújtja a karját...olyan fáradt…
Elájultam.
Te beteg vagy ez k*rva Jó
VálaszTörlés